Mér régen érlelődik bennem ez  poszt, de most kaptam meg az utolsó löketet hozzá. Mindig értetlenül állok az olyan elképzelések előtt, amikor a társadalom által értelmesnek/értelmiséginek ítélt emberek fel vannak háborodva azon, hogy egy előadóművész nem hajlandó a két szép szemükért mórikálni magát valami családi/baráti/céges vagy egyéb rendezvényen. És ugyanezek az emberek még jobban fel vannak háborodva, amikor a saját munkájukért nem kapják meg a megfelelő juttatást, vagy csak valaki úgy nyilatkozik a szakmájukról, mint ahogyan 2 perccel korábban ők tették az előadóművészettel kapcsolatban. Jah, hogy a művészet nem munka. Hát persze...

Félreértés ne essék, nem diszkriminálni akarom a képzőművészeket vagy a filmeseket, csak épp azért maradok a zene/színház/tánc vonalon, mert ezt ismerem. Nem tudom, hogy például egy festőnek milyen problémái vannak a megrendelőivel, de ha valaki leírja nekünk, nagyon megköszönöm. 

Szóval azt érzem, hogy simán hülyének néznek sok helyen. Az ember persze az évek során - sajnos - kezd hozzászokni ehhez, felveszi a legszebb mosolyát és az értelmesebb megrendelőnek megpróbálja elmagyarázni, hogy miért nem fog egy 5 tagú zenekar 30.000 forintért egész este játszani neki. Aztán várja a reakciót. a; leesik neki és ha elég szemléletes példákat tudsz mondani a saját világából, akkor megérti b; nem érti meg, de húzza a száját és kifizet, aztán meg tapsikol, hogy mégis milyen jó volt ez és úgy csinál, mintha a háromszorosát is simán kifizette volna, annyira jók vagytok c; kiakad, elkezd őrült módjára telefonálgatni, majd pár nap múlva felhív kuncsorogva, hogy akkor szabad-e még az időpont és akkor mikorra is legyen kész a helyszín. Persze olyan is van, aki nem hív fel, de azért általában nem is kár.

Ezzel megbarátkozik előbb-utóbb mindenki, kezelhetővé válik a helyzet. Ha pedig vagy olyan szerencsés, hogy valamiért felkapott leszel a saját műfajodban, akkor meg hirtelen a ló másik oldalán találod magad és nem érted mi történik, de persze ez a legjobb eset. Szépen kialakulnak az útvonalak, a helyek a kapcsolatok és mindemellett nagyon sok kedves, figyelmes és tényleg gondolkodó partnerrel hoz össze az élet, csak a szélsőségek azok, amikre mindenki jobban emlékszik. 

A bajok ott kezdődnek, amikor olyan emberek nyilatkoznak így, akiknek kvázi az a szakmájuk, hogy művészekkel foglalkozzanak. Amikor egy rendezvényszervező cég nem tudja mi a rider, nem érti miért nem lehet betonpadlón táncbemutatót tartani és amikor megkérdezik, hogy versenyzongora helyett jó lesz-e a szomszéd Pistike szintije, mert az megvan occsóér'. Ami pedig még ennél is rosszabb, hogy döntéshozó pozícióban lévő emberek nyilatkoznak úgy a színészekről például, hogy miért kapnak napi 8 óráért fizetést, amikor teszem azt csak kettőt áll a színpadon, amúgy meg csak büfézik. Aha, persze... 

Nem értem, hogy hogyan lehet ma az a helyzet, hogy egy vidéki színházban alkalmazott fiatal színész nemhogy megélni nem tud a fizetéséből, de konkrétan éhezik. Nem értem, hogy egy politikust, aki azt képes mondani, hogy a havi 37.000 forinttal túl vannak fizetve a színészek, mert csak fél órát ugrál esténként a színpadon, azt hogyan nem veri képen senki. Nem értem, hogy azt, aki egy többszörösen díjazott, főszerepeket táncoló balettművésztől csak annyit bír nagy nyilvánosság előtt kérdezni, hogy mennyi meleg van a tánckarban, azt hogy nem veri képen senki. És nem értem, hogy aki még mindig egy láda sörre taksálja egy zenekar fellépti díját, hogy nem veri képen senki.