Tudom, hogy ezzel nem szoktak büszkélkedni, de sosem szerettem az Úri murit. Tisztában vagyok a regény jelentőségével, irodalmi kánonunkban elfoglalt helyével, de ettől még nem szeretem, s ezen a Nemzeti Színház előadása sem tudott változtatni.  Arra a kérdésre, hogy miért veszik elő újra és újra Móricz klasszikusát, általában az a válasz, hogy olyan társadalomkritikát tartalmaz, olyan problémákat vet fel a zsidókérdéstől a cigánykérdésig, ami még ma is aktuális. De akkor miért nem erről szól az előadás? Bármi is vezérelte Bezerédi Zoltánt az Úri muri megrendezésére, nem sikerült közelebb hozni Móricz mondanivalóját.

A dráma helyett itt is a regényhez nyúltak vissza az alkotók, de sajnos ez sem volt elég egy jó előadáshoz. Két népdal között egy kis morális válság is belefért a vigadalomba, pedig ennél azért többről szól ez a mű, mintsem részeges parasztok dajdajozásáról. Persze kapunk egy kis cigányozást, zsidózást, meg magánéleti melodrámát, de összességében a sírva vígad a magyar tematika jobban érvényesül a rendezésen, mintsem a mélyebb mondanivaló kidomborítása. A modernizáció nagyköveteként fellépő Szakhmáry Zoltán története, akit a mindig jó László Zsolt alakít, gyakorlatilag elsikkad két feles között. Esik néhány szó a mintagazdaságról, a mezőgazdaságot megújító ötletekről, de korántsem ez áll a középpontban. Így öngyilkossága nem marad más, mint egy látványos koreográfia (hihetetlen mozgáskultúrával terül el László Zsolt), de semmilyen részvétet nem kelt.

Stohl András Csörgheő Csulija magasan kezdi az előadást, látszik, hogy lubickol a szerepben, és nagyon szépen tartja is egy darabig magát az alakítás, de sajnos az első felvonás végére már ripacsériába fordul, és a második részben sem lesz sokkal jobb a helyzet.

A gyermeke születése után visszatérő Martinovics Dorina Rozikája igazi Lolita figura, aki kislányos bájával nemcsak a színpadon babonázza meg a férfiakat, hanem a nézőtéren is. Letisztult játékával elkerüli azokat a kliséket, melyek ráragadtak a figurára. Talán övé az egész előadás legátgondoltabb alakítása.

Kulka Jánosra sem Lekenczey Muki megformálásáért fogunk nagy színészként emlékezni, s bár Schell Judit mindent megtesz Rhédey Eszter hiteles megformálásáért, sajnos a rendezői koncepció áldozatául esik. Őrjöngő, vad, melodramatikus hisztije kissé minket is meglepett, a móriczi világra nem jellemző ez a magatartás, sőt.

Az Úri muri legnagyobb erénye a zene. A Kovács Márton vezette zenekar csodálatosan kíséri végig az előadást, az már nem az ő hibájuk, hogy a miliő megteremtése helyett (ami egyébként jól sikerült), a feszültség megteremtésére kellett volna koncentrálni.

Vannak azért erős pontjai az előadásnak, de összességében nélkülözi a valódi drámai sűrűséget. Így a líraibb hangvitelű jelenetek, mint a napfogyatkozás, Rozika megtáncoltatása vagy a lepkekergetés nem kötődik sehova, súlytalanul lebeg, nem tudja betölteni szerepét.

Igazi tragédia helyett életképet kapunk, semmi többet. Ennyi viszont nem elég ahhoz, hogy megértsük a Móricz által oly hitelesen ábrázolt durva világot. Egy-egy dialógusban, féljelenetben felsejlik az elvadult táj kegyetlen, barbár hangulata, de nem tud túlmutatni azon, hogy már akkor is alkoholista nemzet volt a magyar. Így Bezerédi rendezése, ahelyett, hogy kihasználná az Úri muri (sajnos) szűnni nem akaró aktualitását, még jobban eltávolít, s csak egy szögre akasztott képként nézzük saját életünk mindennapi konfliktusait. Erre én most nem innék.