Kortárs magyar dráma, sokszorosan díjazott szerző, sokszorosan díjazott rendező, sokszorosan díjazott színészek, Nemzeti. Alföldi Nemzetije. Mondhatnánk azt is, hogy ez már önmagában garancia a sikerre. Ám a sikerért csak ilyenkor kell megdolgozni igazán. Az, hogy jegyet kapni az előadásra már pár óra alatt nem lehet, most egy jellemző jelenség a Nemzeti Színházzal kapcsolatban. Szerencse, hogy meghívtak...

Székely Csaba Bányavirágja nagy utat tett meg az első, marosvásárhelyi bemutató óta. Mint a trilógia első darabja, jégtörőként vágja az utat a többinek, nem véletlen, hogy a tavalyi POSZT győztes Bányavirág után, a Bányavakság is ott van az idei POSZT programjában, szintén a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának koprodukciója, és szintén Sebestyén Aba jegyzi, mint rendező. Van szerencsém hosszú évek óta ismerni a munkásságát és őt is, így nagy izgalommal vártam ezt az előadást.

Már a terembe lépve körülleng a pálinka szaga, majd ehhez kapcsolódik a frissen főtt kávé illata, a hagyma és szalonna bukéja. A díszlet egyszerű és puritán, kissé stilizált. Amint László Zsolt belép a térbe, azonnal "összenyomja" már a bejárati ajtó is. Az előadás során többször nekifeszül a keretnek, ám kitörni nem tud belőle, mint ahogyan Iván sem tud kitörni a saját nyomorúságából. Valójába egyik férfi sem. Ez egy olyan világ, ahol csak a nőknek van elég erejük ahhoz, hogy élve kiszabaduljanak belőle. 

Iván párja a nyomorban és az alkoholizmusban egyaránt Mihály (Stohl András). Ez a két figura a saját poklában ég és lassan feloldódik a pálinka mámorában. Részeg duettjük, mint egy precízen megkoreografált elképesztően groteszk pas de deux. Stohl és László hatalmas összhangban dolgoznak, minden rezdülését érzik a másiknak. Sebestyén Aba, pengeélen táncoltatja őket, megmenti méltóságukat, még mielőtt teljesen nevetségessé válnának, ám emberi tragédiáik sem teljesülnek ki, nem emelkedhetnek fel a tragikum hátán, mert mindig visszarántja őket a porba. 

Stohl a részegség elképesztően színes skáláját vonultatja fel a színpadon. Patikamérlegen balanszíroz, cseppenként adagol és a számlálhatatlan mennyiségű feles között, pontosan beállított lépcsőkön halad előre a teljes delírium útján. Nyomorának csúcsa, egy alkoholmámorban elnyögött vallomás, amit azonban senki nem hall, a meg nem értettség, az örökké elszigetelt értelmiségi magába forduló bánatának pillanata. Ám, amikor már belesüllyednénk a tragédiába és elmorzsolnánk egy könnycseppet, berobban Iván és újra visszahuppanunk a pálinkagőzös valóságba.

László Zsolt kicsit döcögősen indul, nem mindig tudja fenntartani azt a pattanásig feszülő idegi állapotot, ami Ivánnak annyira sajátja. A folyamatosan a mélyben munkáló feszültség egyedül a pálinkában oldódik fel. Rengeteg pálinkában. Az érzelmek is csak ekkor kerülnek elő valahonnan nagyon mélyről. Iván, mint az önsorsrontás mintapéldánya, teljesen elássa magát nyomorában és gyűlöletében, a kiutat képviselő nőket pedig vagy elüldözi vagy hagyja elmenni. Szarvas József, mint Illés a szomszéd, kicsit sok nekem. Túl vigyori, túl ütődött, nem bukkan ki a karakter tragédiája, amit magában hordoz. A feleségét alakító Söptei Andrea Irmája széles érzelmi spektrumon mozog, vágyakozik, szenved, szeret, igazán él. Tompos Kátya, mint Ilonka talán túl kacér. A doktorral alkotott suta szerelmes kettőseik nagyon helyesek és szórakoztatóak, Ilonka kamaszlányos sutasága friss fuvallat az áporodott levegőben. 

Az előadás összességében teljesen rendben van. Szórakoztató, elgondolkodtató, könnyes és nevetős. Igazából csak annyi hiányzik neki, hogy legyen ideje összeérni, megtalálnia a ritmusát, hogy a színészek is finomítgathassanak még alakításaikon. Nagyon remélem, hogy lesz minderre idő. Nagyon remélem, hogy lesz mód arra, hogy ez az előadás szép szériát éljen még meg a Nemzeti Színházban minden politikai vihar ellenére is, hiszen ez egy jó előadás! Hogy mi lesz a sorsa még nem tudni, maga a rendező is csak bizakodni tud. Várjuk az ítéletet...