Úgy érzem Miskolcon történik valami. Kiss Csaba tavaly nyáron vette át a színházat, Béres Attilával karöltve. Épp ott voltam abban a pár napban, amikor az átadás-átvétel történt. Bármerre kóvályogtam is a hatalmas épületben, minden zugban történt valami, folyton szólt a hívó, tömeg volt a büfében, olyan volt az egész színház, mint egy hatalmas méhkas. Zsongott. A zsongás maradt és egyre erősödik.

Mostanában többször jártam a Miskolci Nemzeti Színházban és mindig ugyanazt a zsongást tapasztaltam. Az elmúlt hétvége azonban mindenen túltett: a Határtalan Napok hétvégéjén a helyi társulathoz még három határon túli magyar társulat csatlakozott Marosvásárhelyről, Kassáról és Szabadkáról. A háromnapos fesztivál alatt volt koncert, felolvasó színház, kamaratermi és nagyszínpadi előadások. A három nap előadásai sajnos sokszor szimultán zajlottak, így kénytelenek voltunk választani. Őszintén bevallom, én csak a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadásit láttam. Ennek az az egyszerű, prózai oka, hogy régi barátság fűz a társulat számos tagjához és öröm volt látni őket, semmi szakmai diszkrimináció nem áll a háttérben. 

Az első Gáspárik Attila felolvasószínháza, Lilike Medika leveliből. Teltház a Csarnokban, sok farmeres szakmabeli és szépen felöltözött érdeklődő (esküszöm alulöltözöttnek éreztem magam), 60 perc időutazás. Gáspárik nem volt tolakodó, nem akart előtérbe kerülni, hagyta kibontakozni a Kenéz Ferenc remek stílusban megírt szövegét. A kevés díszlet mellett folyamatos diavetítés az '50-es évek Marosvásárhelyéről és Lilikéről, valamint némi zenei kíséret adta a hátteret, és maga "Lilike" is megjelent  színpadon egy 16 éves leányzó személyében. Ennyi bőven elég is volt. Nézegettük a képeket, hallgattuk a felolvasást és elsodort a szöveg. Tetszett. 

Este jött a tavalyi POSZT nyertes Bányavirág. Nagyon jót tett az előadásnak az idő. Én körülbelül egy éve láttam először, de az eltel év olyan biztonságot és bátorságot adott a színészeknek, ami ritka. Akkora csendek, olyan szünetek voltak, amit nem nagyon látni színpadon. Együtt lélegeztek a közönséggel, tökéletesen érezték hol kell kurtítani, hol lehet kitartani a némajátékokat, precíz és pontos volt minden. 2 óra 15 perc volt a játékidő egyben, de kifelé, az előcsarnokban hallgatózva, csak azt hallottam, hogy "nem is tűnt fel, hogy ilyen hosszú", ami azt gondolom jó visszajelzés. Én csak azt kívánom, hogy a budapesti Nemzetis előadásnak is legyen ennyi ideje összeérni, hiszen az is figyelemre méltó munka, szintén Sebestyén Aba rendezésében. 

Vasárnap este a nagyszínpadon láttuk a Makrancos Hölgyet. Izgalmas volt a díszlet, remek a zene, jók a színészek, mégsem működött az előadás. Az első felvonás csak vánszorgott, a második már lényegesen jobban ment, de hiányzott valami kohéziós erő, ami összefogja a szétfolyó jeleneteket. Arra jutottunk a szünetben, hogy a ritmus hiányzott. Mászott szét az egész, hiába adott bele mindenki mindent. Az előadás után a színészekkel beszélgetve megtudtam, hogy régen nem játszották már az előadást, ez volt az oka a ritmustalanságnak, bár mint néző, persze ez nem kell, hogy érdekeljen. A felsoroltak ellenére a közönség nagy része jól szórakozott. 

Mindent összeadva remek hétvége volt, minden szempontból. Jó előadások, régi és új barátok, hajnalig tartó beszélgetések és egy olyan színház, ahol történnek a dolgok, új kezdeményezések kapnak teret. Várjuk a folytatást. Határtalanul.